Воспоминания Н. Нечепорука, опубликованы в "Военно-историческом вестнике" за 1967 год.
Оригинал публикации - на венгерском языке.
Весь журнал скачать можно на сайте Академии наук Венгрии
http://real-j.mtak.hu/5201/Далее - выборочный перевод на русский (а именно обстоятельсв гибели группы Миклоша Штейнмеца).
http://szovjet-katona.ucoz.hu/_ph/1/2/506656640.jpg
Hadtörténelmi Közlemények 1888-2009 Hadtörténelmi Közlemények, 14. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1967)1. számKözlemények[Necseporuk,] Nyecseporuk, N. A. : A magyar föld felszabadítása. – 1967. 1. sz. 106–113. p.
http://adtplus.arcanum.hu/hu/view/HadtortenelmiKozlemenyek_1967/?pg=107&layout=sA MAGYAR FÖLD FELSZABADÍTÁSA
(VISSZAEMLÉKEZÉS)
N. A. Nyecseporuk*
1944 nyarának derekán megkezdodött a Horthy-hadsereg szétesése. A magyar
katonák, tisztek és tábornokok meggyozodhettek róla, hogy a Hitler által eroszakolt háború nemcsak a fasiszta Németország, hanem csatlósainak pusztulását is jelenti.
A „legyozhetetlen" fasiszta hadsereg a szovjet csapatok nyomására az egész arcvonalon visszavonult nyugat felé. 1944 tavaszán csapataink a Kárpátok eloterében álltak.
A csatlósállamok sora kivált a fasiszta koalícióból, s Románia és Bulgária fegyvereiket a, hitleristák ellen fordították.
1944. október 15-én Magyarország kormányzóját, Horthyt eltávolították a hatalomból és az ország vezetése a magyar fasiszták vezére, Szálasi Ferenc kezébe került. A nyilasok kegyetlen terrorral igyekeztek biztosítani a „rendet", de az országban megállíthatatlanul fejlodtek a forradalmi események és a demokratikus erok a kommunista párt vezetésével készültek az elottük álló nagy feladatokra.
Az ország fovárosában, Budapesten s az ország más városaiban és ipari központjaiban a hatóságok egyre nehezebben tudtak úrrá lenni a válságosra fordult helyzeten. A katonák és tisztek mind nagyobb számban letették fegyverüket és átálltak a szovjet hadsereg oldalára.
1944. október 16-án Miklós Béla vezérezredes, a Kárpátokban állomásozó 1. magyar hadsereg parancsnoka legszukebb törzsével együtt átment a 4. Ukrán Front parancsnokságához. Hamarosan felhívással fordult csapataihoz, amelyben javasolta, hogy tegyék le a fegyvert és álljanak át a szovjet hadsereg oldalára. Felhívását sok ezren követték. Kárpát-Ukrajnában a lakosság minden segítséget megadott a szovjet és magyar partizánoknak, s támogatta
csapataink elonyomulását is.
1944. december 22-én Debrecenben létrejött a demokratikus koalíciós kormány, amely december 28-án megszakította a kapcsolatot a hitleri Németországgal és megüzente a háborút. 1945. január 20-án Moszkvában aláírták a fegyverszüneti egyezményt.
*
* A visszaemlékezés szerzoje a 66. gárda lövészhadosztály helyettes törzsfonökeként vett részt hazánk felszabadításáért vívott harcokban. A magasabbegység 1944. novemberében a Duna—Tisza között harcolt, majd bekapcsolódott Budapest ostromába, 1945. január 18-a után pedig a Dunántúlon küzdött országunk teljes felszabadításáig. — A Szerk.
— 106 —
1944 december elején a Budapesthez vezeto megközelítési útvonalakon csoportosan jöttek át hozzánk magyar katonák. Mi azzal a feladattal küldtük oket vissza, hogy beszéljenek bajtársaikkal és velük együtt jöjjenek át ismét az arcvonalon. A katonák vállalták a feladatot és eredménnyel jártak, így pl. 1944. december 16-án minden átküldött magyar katona 25—30 embert hozott át három menetszázadból, december 24-én pedig átállt hozzánk 66 gárda lövészhadosztályhoz az 1. magyar páncélos hadosztály 1. gépesített ezrede III. zászlóaljának majdnem az egész 1. százada. 1944. december 26-án a 3. és a 2. Ukrán Front csapatai befejezték az ellenség budapesti csoportosításának bekerítését. December 27-én estére a jelzett frontok csapatai nyugatról és keletrol Budapest közvetlen közelébe értek és harcokat kezdtek a város szélein.
Ugyanakkor csapataink — kifejlesztve a támadást — 60 kilométernyire elorenyomultak Budapestrol nyugatra és ezzel teljesen elvágták az ellenséget attól a lehetoségtol, hogy bekerített csapataiknak segítséget nyújtson.
így a német hadosztályok és a fegyvereiket még le nem tett magyar egységek, amelyeket a szovjet csapatok szoros gyuruje zárt körül Budapesten, elkerülhetetlenül szétzúzásra voltak ítélve.
A szovjet foparancsnokság képviseletében a 3. Ukrán Front csapatainak parancsnoka, Tolbuhin a Szovjetunió marsallja és a 2. Ukrán Front csapatainak parancsnoka, Malinovszkij a Szovjetunió marsallja a humanitás elveitol vezérelve, a nemzetközi jogszabályoknak és a hadviselés elveinek megfeleloen, 1944. december 29-én a Budapest területén bekerített ellenséges csapatok és az egész személyi állományhoz parlamentereket küldött — méltányos feltételeket tartalmazó ultimátummal.
A szovjet parancsnokság az ultimátummal el akarta kerülni a felesleges vérontást, meg akarta menteni a hatalmas és szép város békés lakosságát a szenvedésektol és az áldozatoktól, úgyszintén meg akarta elozni a magyar fováros történelmi értékeinek, a muvészet és kultúra emlékeinek lerombolását.
A december 28-ról 29-re virradó egész éjjel és december 29-én reggel az arcvonal peremvonaláról nagyteljesítményu szovjet hangszórók szünet nélkül sugároztak közleményt a Budapest területén bekerített ellenséges parancsnokságnak és csapatoknak. A közleményben tájékoztatták oket az ultimátumot vivo szovjet parlamenterek küldésérol, úgyszintén a német csapatok közötti elhaladásuk idejérol és útvonaláról. A Vörös Hadsereg egységei az összes arcvonalon teljesen beszüntették a tüzelést. Az ellenség szintén beszüntette a tüzet az egész arcvonalon.
December 29-én reggel dermeszto csend uralkodott az egész harcmezon.
Tisztek és felderítok egy csoportjával csapataink perem vonalához mentem és láttam, hogy a németek tüzeloállásaikban fekszenek és valamire várnak.
Moszkvai ido szerint 11 órakor a Duna jobb partján levo arcvonalszakaszról személygépkocsin, nagy fehér zászlóval indult az ellenség táborába Osztapenko százados parlamenter, a 316. Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntett Tyemrjuki hadosztály politikai osztályának vezeto instruktora és egy tiszt.
Az ellenség arcvonalát egy útkeresztezodésnél, Budapestrol 4 km-nyire lépték át. Innen a parlamentereket a német csapatok törzséhez szállították, ahol az ultimátumot elutasították és megtagadtak bármiféle tárgyalás folytatását.
A parlamenterek visszatérésekor a németek mögöttük tüzet nyitottak és Osztapenko Hja századost hátlövéssel megölték. A vele együtt levo tiszt csak a véletlen szerencsének köszönhette, hogy életben maradt. Ezalatt a Duna bal partján, Pestszentlorinc—Kispest térségében egy másik
— 107 —
parlamenter csoport is elindult Steinmetz Miklós, magyar származású százados, a 317. lövészhadosztály politikai osztályának instruktora vezetésével.
Vele együtt indult útnak Kuznyecov hadnagy és Filimonyenko ormester, az Afonyin altábornagy parancsnoksága alá tartozó 18. lövészhadtest törzsének gépkocsivezetoje.
A csoport megérkezett figyelopontunkhoz. Kuznyecov ezredes, a 2. Ukrán Front parancsnokságának személyes képviseloje, a 66. gárdahadosztály hadosztályparancsnoka, Frolov tábornok, a hadosztály törzsfonöke, Bujánov ezredes és Afonyin ezredes (a hadtestparancsnok névrokona) hadosztályparancsnok helyettes jelenlétében meghallgatta jelentésemet a peremvonalon levo helyzetrol és a következoket mondotta nekem:
— Az ö n feladata biztosítani a parlamenterek átjutását az ellenség táborába. Én már tudtam, hogy hadosztályunk térségében a Vecsés—Pestszentlorinc—kispesti muúton fognak haladni a parlamenterek. Megismételtem a parancsot.
Kuznyecov ezredes átnyújtotta Steinmetznek a lepecsételt borítékot az ultimátummal és azt mondta:
— Sok sikert kívánok!
Steinmetz a gépkocsi mellett állt, én pedig felderítoimmel jól megerosítettem a két nagy fehér zászlót, az egyiket hátul, a másikat elol a kocsi porvédo üvegénél. Aztán Lipszkij felderítovel együtt beültünk az elso — ismertetojel nélküli — gépkocsiba. Hadtestünk törzsének egyik tisztje, egy százados is beült hozzánk, de valami miatt azonnal ki is szállt. Elindultunk a peremvonal mentén. 200 méternyire mögöttünk haladt a két fehér zászlóval felszerelt gépkocsi. Benne a parlamenterek.
Miután áthaladtunk csapataink harcrendjén, Lipszkijjel együtt kiugrottunk és a gépkocsit visszaküldtük.
Nagy, ritka pelyhekben esett a hó. Hátrafordultam és megláttam a parlamenterek gépkocsiját, amely valami miatt lassított és egy kicsit lemaradt.
25—30 méternyire az ellenség peremvonalától kimentem a muút bal oldalán levo útpadkára, a németek felé néztem és megmutattam Steinmetznek az utat:
— Elore ! — mondtam.
Steinmetz felemelte a kezét és bólintott. Abban a pillanatban hatalmas robbanás kábított el minket. A gépkocsi a levegobe repült. Az utcát fekete füstgomolyagok töltötték meg és égésszag terjengett. A gépkocsit az emberekkel együtt egy gépágyú lövedéke rombolta szét. A muút ezen a szakaszon lángba borult.
Egy szempillantás alatt áttekintettem a helyzetet és Lipszkij re kiáltottam: — Pétya ! Mentsd a századost !
Lipszkij a kocsihoz futott és ott elesett. Ügy tunt, megsebesült. Odafutottam hozzá, felemeltem ot és megláttam a halántékán vékony csíkban lefutó vért. Már halott volt... Tüzet nyitottak ránk. Ezalatt a gépkocsi felol csendesen nyöszörögve kúszott felém a súlyosan sebesült Kuznyecov hadnagy.
Megragadtam ot és az elso útbaeso sarokház ablakmélyedéséig vittem.
Steinmetz századost és Filimonyenko ormester gépkocsivezetot, a robbanás megölte. Testüket az ellenkezo irányba vetette. Az utcát ólomeso öntötte el. Szünet nélkül csapódtak be a lövedékek és az aknák. A házak oldalához és a kerítésekhez lapulva vonszoltam magammal
a súlyosan sebesült hadnagyot. Majd kézzel jelt adtam egységeimnek, hogy nyissanak tüzet.
— 108 —
A hitleristák észrevették, hogy a földön kúszunk és utánunk eredtek.
Pisztolyból lottem vissza rájuk és odakiáltottam géppuskásainknak:
— Tuz!
Géppisztolyosok futottak segítségünkre. Tüzet nyitottak fegyvereikkel és gránátokat dobtak az utánunk lopakodó németekre. Kúszva érkeztünk alegységünkhöz. A hadnagy súlyosan megsebesült, erosen vérzett és erejét megfeszítve suttogta :
— Mentsétek meg !
Köpenyét és gimnasztyorkáját össze-vissza tépték a szilánkok, elöntötte a vér és nagyon megégett.
A sebesült Kuznyecovot kórházba küldtük. Okvetlenül vissza kellett hoznunk megölt bajtársainkat is. A százados holtteste 20 méternyire feküdt az ellenség peremvonalától, a gépkocsivezetoé még közelebb volt az ellenséghez.
A feladat végrehajtását Nazarkov Nyikoláj pártszervezo felderíto csoportjára bíztam.
A sötétség beálltával a felderítok Tyimohin, Ivanov és Kejbesz komszomolisták, élükön Nazarakovval, állandó tuzben, életüket kockáztatva közelítettek az utcán, és csak december 30-án reggel 4 órakor sikerült kihozniuk a százados holttestét. A megölt gépkocsivezetot a fasiszták átvitték magukhoz.
— Átkutatták a megölt századost? — kérdeztem.
— íme a csomag, amelyet a felso zsebébol vettünk ki. Más semmi sem volt nála.
A borítékot vastagon borította a vér. Benne volt a bekerített csapatoknak és parancsnokságnak szóló ultimátum, amelyet Tolbuhin és Marinovszkij, a Szovjetunió marsalljai, a két Ukrán Front csapatainak parancsnokai írtak alá.
A parlamentereknek vadállati kegyetlenséggel való meggyilkolása után csapataink szárazon és levegoben szünet nélkül rombolták a gyurube zárt fasiszták állásait és támpontjait, nem hagyva idot arra, hogy magukhoz térjenek.
A szilárd erodítmények és a nagyfeszültségu árammal telített drótakadályok ellenére az Afonyin tábornok parancsnoksága alatt álló 18. lövészhadtest csapatai (amelyek a 2. Ukrán Front állományába tartoztak) 1945. január 18-án szétverték a Duna bal partján levo válogatott ellenséges egységeket és teljesen megtisztították a város keleti részét — Pestet. A Dunához Frolov tábornok gárdistái értek ki elsonek a Parlament épületének térségében.
1945. február 13-án a budapesti csoportosításnak a Duna jobb partján levo maradványait is szétzúzták és teljesen megtisztították Budapest másik részét (Budát) is.
Ebben a csatában a fasiszta csapatok kb. 49 ezer embert veszítettek, fogságba esett 110 ezer katona és tiszt, köztük a Budapesten bekerített csapatok parancsnoka Pfeffer-Wildenbruch SS vezérezredes is egész törzsével együtt.
Minden egyes házért és utcáért kemény harcot kellett folytatni, így nyomultunk elore egyre jobban összeszorítva a gyurut az ellenség körül.
Még 1944 decemberében Budapest térségében foglyul ejtettünk kb. másfél ezer katonát és tisztet. Gárdistáink csapatosan ejtettek foglyul még olyan hírhedt nácikat is, mint a 22. SS önkéntes lovas hadosztály és ennek felderíto osztálya, a 13. SS rohamlöveg osztály, az SS rendorezred és más SS egységek tagjait. Hadosztályunk a Frolov tábornok parancsnoksága alatt álló 66. Poltavai,
— 109 —
Vörös Zászlórenddel kitüntetett gárdahadosztály csapatai elsonek értek ki a Dunához és eközben 11 506 katonát és tisztet ejtettek foglyul.
A harcok során foglyul ejtettünk 1 tábornokot, 3 ezredest, 9 alezredest, 13 ornagyot, 11 századost, 17 fohadnagyot és 67 hadnagyot, a katonákkal együtt összesen 17 ezer embert.
A magyar foglyok között volt a vezérkar kémelhárító osztályának vezetoje, a katonai foügyész, a legfelsobb katonai törvényszék elnöke, a tábori egységek szervezésével megbízott parancsnok és több más tiszt. Velük együtt fogták el a csendorség Budapesten maradt vezetoit, a titkos szolgálattal és az archívummal együtt.
Magas katonai és polgári tisztségeket viselo személyeket tartóztattak le a kormányépületek pincéiben és vezetési központokban.
A Belügyminisztérium palotájában tartózkodtunk, amikor felderítoink egy altábornagyot hoztak.
Alig lépte át a küszöböt, amikor zavartan, tört orosz nyelven megszólalt:
— Nagyon örülök, hogy önökhöz kerültem. Remélem még sokáig élhetek.
— Óh, igen! Mi szintén örülünk — feleltem, visszafojtva egy mosolyt, és azonnal megkérdeztem :
— ön tudott arról, hogy mi parlamentereket küldtünk ultimátummal a
Budapesten bekerített csapatok parancsnokságához?
— Igen, tudtam.
— Ön és csapatai, miért nem fogadták el az ultimátumot?
— Budapest bekerítésének napján a magyar tisztek és csapatok le akarták tenni a fegyvert. A német—magyar csoportosítás parancsnoka, Wildenbruch azonban olyan parancsot adott, amelyben figyelmeztetett: „Aki az oroszok elotti kapitulációról említést mer tenni, agyon kell loni bírósági ítélet nélkül."
— A magyar egységek törzseiben SS ügynökök voltak. A parancsot készek voltak gondolkodás nélkül teljesíteni, mi pedig féltünk tolük.
— Az, hogy az emberek pusztulnak, önöket nem hatotta meg?
— Ez aggasztott bennünket, de semmit sem tehettünk. Amikor az önök csapatai elérték a Dunát, a németek Budára menekültek. Mi a parancsnoki helyünkön maradtunk, készen arra, hogy megadjuk magunkat az oroszoknak.
Arra a kérdésre, hol tartózkodik Szálasi és kormánya, a tábornok azt felelte.
— Néhány nappal ezelott Szálasi, a kormány hozzá legközelebb álló tagjaival Budára menekült. A szökés elott megerosítette a német vezérkar parancsát, hogy a harcot a végso gyozelemig kell folytatni. Szálasi parancsot adott, hogy minden magyar úgy védje Budapestet, mint ahogyan az oroszok védték Sztálingrádot. Mi a parancsot nem hajtottuk végre és megadtuk magunkat.
1945. január 7-én két bátor felderítonk, Szapozsnyikov és Leptyev, amikor az ellenség területére hatoltak, egy magyar katona csoporttal találkoztak.
Javasolták nekik, hogy adják meg magukat. Ennek eredményeként 84 fegyveres magyar jött át a szovjet csapatok oldalára.
A Budapestért folyó harc idején Hitler a kilátástalan helyzet megváltoztatása céljából csapásméro csoportosítást összpontosított Veszprém—Gyor térségében és egy keskeny szakaszon a Balaton és a Velencei-tó között, Székesfehérvár—Adony irányában, harcba vetette. A csoportosítás feladata volt kettévágni a 3. Ukrán Front védelmét és felmenteni a Budapesten körülzárt csapatokat.
A Budapesten foglyul ejtett németek vallomásai alapján világossá vált,
— 110 —
hogy valamilyen nagyhatású romboló erovel rendelkezo fegyvert helyeztek nekik kilátásba, valamiféle „V"-bombát, amelynek segítségével ki tudnak törni a bekerítésbol.
Több páncélos hadosztály, közte az 1. SS Adolf Hitler, a 3. SS Totenkopf, az 5. SS Wiking és a 23. páncélos hadosztály, úgyszintén a 711. és 356. német gyalogos hadosztály, a 25. magyar gyalogos hadosztály és más egységek áttörték az arcvonalat és 80 kilométernyi 'mélységben beékelodtek csapataink közé, elfoglalták Székesfehérvárt és a Duna felé vonultak.
A frontparancsnokság, miután felfedte az ellenség elgondolását, megszervezte a méltó fogadtatást.
Január végén a 3. Ukrán Front csapatai, együttmuködve a 2. Ukrán Front csapataival, északról és délrol harapófogóba fogták a beékelodött német fasiszta hadosztályokat és a Sárvíz-csatorna mögé szorították oket vissza. A Velencei-tó és a Balaton közötti szakaszon az arcvonal Seregélyes, Aba, Kálóz, Dég, Enying községektol nyugatra és a Balaton partján levo Siófoknál
merevedett meg.
A harcmezo surun tele volt kiégett harckocsikkal és rohamlövegekkel.
Amikor az ellenség ezen a szakaszon támadásba ment át, a 66. gárdahadosztályt Budapestrol átdobták és menetbol harcba vetették a Velencei-tótól délebbre. Még nem voltak pontos adataink az ellenségrol, amely ezen a területen tevékenykedett. Elkerülhetetlenül szükséges volt egy „nyelv".
A 4. gárdahadsereg parancsnoka, Zaharov hadseregtábornok személyesen többször is jött a hadosztályhoz és Frolov tábornoktól „nyelvet" követélt.
A hadosztályparancsnokság nap mint nap küldött felderítoket, hogy nyelvet szerezzenek, azonban sikertelenül. A legjobb felderítoink pusztultak el, vagy sebesülés miatt doltek ki a sorból.
Ebben az idoben nyílt sebekkel az egészségügyi zászlóaljnál feküdtem, ahová minden nap hozták súlyosan sebesült felderítoimet. Elfacsarodott a szívem, amikor találkoztam embereimmel, tudomást szereztem tolük hadosztályunk legjobb felderítoinek haláláról. Egyszer éjjel a sebesültekkel együtt megérkezett az egészségügyi zászlóaljhoz tolmácsom, Guberman is. Jelentett nekem a helyzetrol és befejezésül ezt mondotta:
— Jöjjön, mert nagyon rossz nálunk a helyzet. Elhoztuk a lovát is.
Felöltöztem és az orvosok engedélye nélkül a figyelopontra mentem, ahol megtaláltam Frolov hadosztályparancsnokot, Bujanov törzsfonököt és Petrusevszkij hadtestparancsnokot.
— „Nyelv"-re van szükségünk, de a feladat olyan, hogy önkéntes vállalkozókat
kíván —• szólt hozzám a hadtestparancsnok.
— Két nap múlva lesz „nyelv" — feleltem meggyozodéssel.
— Cselekedjék! — mondotta a tábornok.
1945. február 6-án összegyujtöttem a hadosztály összes felderítoit, összeszedtem mindazokat, akik az ezredekben megmaradtak, kiválasztottam közülük a 3 legjobb rádióst és néhány utászt. Egész nap foglalkoztam a felderítokkel, majd két napi élelmet vettünk magunkhoz és este elindultunk a semleges zónában levo mocsaras területre.
Elindulás elott Bujánov gárdaezredes, a hadosztály törzsfonöke könnyedén megérintette sebesült vállamat és azt mondta:
— Kérlek, Nyikoláj, minden 2 órában értesíts telefonon a legújabb fejleményekrol. A hadsereg nem hagy élni.
— Jó !— feleltem.
Elindultunk. A rádiósok nyomunkban letekerték az orsókat és két vonalat telepítettek. Az egyik kábelt a figyeloponttól, a másikat a hadosztály törzsfonöktol vezették.
— 111 —
Mikor megérkeztünk a tervezett helyre, figyelopontokat létesítettem, telefonáltam a törzsfonöknek és jelentettem :
— Mindent megszerveztem. Megerosített figyelést folytatok. Tanulmányozom a támadási objektumokat és a hozzájuk vezeto utakat. Az eredményeket jelenteni fogom.
A kellemetlen meglepetések megelozése végett az ellenség rendszeresen, minden 2 órában aknavetokkel és tüzérséggel lotte elhelyezkedési körletünket anélkül, hogy tudta volna, hogy mi ott tartózkodunk.
Felderítoim a földhöz tapadtak, nehogy felkeltsék az ellenség gyanúját.
Az ezredes állandóan telefonált és sürgette az eredményt.
Vázoltam a helyzetet és kértem, ritkábban telefonáljon, mivel az ellenség igen éber és felfedezhet bennünket.
Ezután utasítást adtam, hogy ideiglenesen vágják el a drótokat és így megszabadultam az ezredessel való gyakori beszélgetéstol.
Minden felderíto csoportnak meghatároztam a támadás objektumát, ellenoriztem, jól ismeri-e mindenki a felderíto adatokat, majd szétszóródtunk az arcvonalon 500—600 méternyire egymástól.
Február 8-án világosodás elott a németek aludtak. Ügyeleteseik a tüzérségi és aknaveto tuz közötti szünetekben rakétákkal világították meg a peremvonalukat és a semleges mocsaras területet. Néha aknavetobol lottek.
Kiválasztottuk a megfelelo pillanatot és váratlanul a német lövészárkokba ugrottunk. 5—7 perc alatt rendet csináltunk az ellenséges lövészárkokban, fedezékekben, föld-fa erodökben. Megsemmisítettünk kb. 40 hitleristát, két foglyot ejtettünk és magunkkal vittük oket csapataink irányába.
Mikor a németek felfedezték a történteket, tüzérségi és aknaveto tüzet nyitottak ránk, mi azonban már messze jártunk. Veszteségeink aránya egy a nyolchoz.
A hadosztály figyeloponttal és a törzzsel a kapcsolat már helyreállt. Alig tudtam a telefonhoz futni, tüzérségi tüzet kértem, amelynek fedezete alatt sikeresen visszatértünk egyeségeink körletébe.
Az egyik fogoly — egy altiszt — a felderítok karjában halt meg. A másikat a törzshöz vezeto úton kikérdeztem és már a megérkezéskor azonnal jelentettem a hadosztályparancsnokságnak és a törzsünkben jelenlevo hadseregparancsnoknak.
A foglyul eljtett hitleristák a Wiking SS páncélos hadosztály Germánia gépesített ezredének tagjai voltak. Mindketten fiatalok, 22 évesek, de már 5 éve szolgáltak a hadseregben.
Ezután már gyakran ejtettünk foglyokat és kaptunk újabb és újabb adatokat az ellenség tevékenységérol és elgondolásairól.
Március 16-án a 3. Ukrán Front csapatai támadásba mentek át, szétzúzták a németek páncélos csoportját és 70 km-nyi mélységben, több mint 100 km hosszú szakaszon elorenyomultak az arcvonalon.
A támadó hadmuvelet során csapataink 6 várost és több mint 350 községet foglaltak el.
Hadosztályunk birtokba vette Veszprém városát és kb. 30 községet. Foglyul ejtettünk 821 német katonát és tisztet, és sokat zsákmányoltunk.
Március 24-én 21 óra 30 perckor hazánk fovárosa, Moszkva, a haza nevében 224 lövegbol 20 tüzérségi dísz sortuzzel köszöntötte a dicsoséges 3. Ukrán Front csapatait.
Alakulataink egy percnyi pihenot sem hagytak az ellenségnek, egész ido alatt nyugat felé szorították oket.
1945. március 29-én egy általam vezetett kis gyalogos és lovas felderíto csoport — a Rába folyó mellett — Vasvár térségében egy fiatal erdoben be-
— 112 —
hatolt az ellenség hátába, elfogott egy magyar tisztet a 25. magyar hadosztályból és 3 németet a 711. német gyalogos hadosztályból.
A foglyok igen értékes adatokkal szolgáltak. Ennek köszönheto, hogy március 30-án hadosztályunk egységei támadásba mentek át. Beékelodtek az ellenség hátába, átkeltek a Rábán, elfoglaltak néhány lakott helységet, köztük Vasvárt.
Március 31-én szomszédaink jobbról és balról támadásba mentek át. Elfoglaltak több lakott települést és átkeltek a Rábán.
Három napos harci tevékenységünk alatt hadosztályunk gárdistái 365 foglyot ejtettek, 872 puskát, 19 géppuskát, 2 harckocsit, 5 páncélozott szállító jármuvet, 26 lovat, 2 fegyver- és ruharaktárt zsákmányoltak, megsemmisítettek 70 német katonát és tisztet. Mi egyetlen egy embert sem veszítettünk.
1945. április l-re a német fasiszta csapatok a magyar föld már csak egy kis területét tartották kezükben: a Ferto-tó déli részétol kiindulva, Csorna, Sopron, Szombathely és Zalaegerszeg vasúti csomópontokat.
Április 2-án és 3-án a 3. Ukrán Front csapatai harcot folytattak az ellenséggel az egész arcvonalon. Hadosztályunk gárdistái fo irányban tevékenykedtek és dönto csapást mértek az ellenségre.
Április 2-án Afonyin ezredes, hadosztályunk parancsnokának helyettese és én egy lovas felderíto osztaggal Molnári térségében váratlanul betörtünk a 25. magyar hadosztály elhelyezkedési körletébe és felszólítottuk oket, hogy adják meg magukat. A magyarok azt hitték, hogy eros orosz lovasság támadta meg oket, eldobták fegyvereiket és szétfutottak. 736 katona és tiszt
pedig letette a fegyvert és megadta magát.
Április 3-án hadosztályunk elkeseredett harcot vívott az ellenséggel és áttört az osztrák—magyar határon. A következo nap hajnalban a 3. Ukrán Front valamennyi magasabbegysége elérte az osztrák—magyar határt és így teljesen megtisztítottuk a magyar földet a német fasiszta megszállóktól.
-113-
